(31a) görbék


A zen művészete azzal foglalkozik, hogyan húzzunk egyenes vonalat. A zen azonban mindenkiért van, akkor is, ha nem tud egyenes vonalat húzni. Ha tudsz egyenes vonalat húzni, hát húzzál egyet – ez a zen. 

Shunryu Suzuki

(30a) lepel




Griet, a szolgáló értetlenül néz egy készülő festményt a műteremben. Még a fejét is félrehajtja, hátha úgy rájön, miért olyan a kép, amilyen. Gazdája, Vermeer, a festő belép.

VERMEER (a festmény felé int) Azt nézed? (közeledik) Nos?
GRIET Nem stimmelnek a színek.
VERMEER (a képhez lép és rámutat egy fekete felületre) Ez az alaptónus. Mélységet ad a színnek. Ha megszárad, átmegyek rajta kékkel, de finoman, hogy a fekete továbbra is átlátszódjon. (Mivel látja, hogy Griet nem érti, az ablakhoz megy és kinyitja, halk harangszó a távolból). Griet, nézd azt a felhőt! Milyen színű?
GRIET (bizonytalanul) Fehér...
VERMEER (elégedetlenül félrenéz)
GRIET Nem, nem fehér... (hosszú szünet, Vermeer türelmetlen mozdulatot tesz) Sárga...kék...és szürke. A felhők színesek.
VERMEER (elmosolyodik) Nos, akkor már érted.

(Részlet a Lány gyöngy fülbevalóval (2003) című filmből)

(30)b) hangszín


ahhoz, hogy a festő az észlelés
valóságának látszatát keltse,
nem elég az ismeret és

tudás, amit már birtokolni vél
a világról. megfigyelés kell,
odapillantás, nem elmeél.

nem azt kell megragadnia, amit
látni sejtünk, ha beszéddel
festjük le a látványt. hit

csupán az, hogy a szó érintetlen
hagyja, mit megnevez. a nyelv,
a tudás, az elme tehetetlen

ezzel (hisz’ ha tárgyalná, úgy az
ezt sem hagyná meg olyannak,
amilyen, hiába köntörfalaz),

magadnak kell cselekedj. tehát
csak nézz, ne láss! ha tudod,
hogy mit nézel, a színig át

nem juthatsz, mert csakis színek
vannak odaát, dolgok nélkül.
a kérdés persze az: minek?

mire jó pont neked ez az egész,
aki nem festeni remélsz? nos,
ha idáig jöttél, akkor kész

vagy arra, hogy olyasmit csinálj,
aminek tényleg nincs értelme,
mert nem is lehet: hogy állj

csak az úton, ne rajta előrehaladj.
de félre ezzel, megtanulni nézni
látás nélkül, ha néma az agy,

fontos tapasztalat. válaszolj hát,
milyen vagy te magad? nézz
csak oda! csupa fal és gát,

mire a válasz írva van! leolvasod
könnyen, de igaz természeted
ez-e? hideg már netán vasad,

mit ütnöd kellene, hogy megtudd,
valójában ki vagy? izzíts rajta,
s a kérdést magadra vedd!

„én én vagyok!” – a mester félrenéz
(shakuhachi hangja szól közben,
mint távoli harangszó), s a kéz,

mely eddig támogatott, mozdulatlan.
„öröktől fogva és örökké vagyok!”
nincs reakció, csak néz szótlan

maga elé a festő s talán azt gondolja:
no lám, tán a spekuláció terében is
tapogatózol. de se teteje, se alja,

mi csak az elmédet mozgósító eszme.
ám feledkezz bele magadba: abból,
mit már tudsz, mi kárba veszne,

semmi nincs. nézzél, amíg csak pőrén
nem állsz ott, míg meg nem világlik,
hogy a felhők színesek! nincs „én”

ekkor, ezért ez nem reflexió. idegen
tárgy, dolog sem az, miről valamit
így tudsz meg, elmerülve ebben,

hanem magad, így e nézés: az öntudat
maga. hiszen nem ego különböztet
meg tudatot és öntudatot. csudát!

ha reflektálsz, nem nézed úgy a dolgot,
csak a dolog nézését látod azzal,
ki néz („én”-nel). pedig ott

a nézés, amelyben teljesen a szín tölti
ki a tudatot. így nézz, mert így kell
majd hangtól a hangszínig áttörni!



*

(29a) csáb



Kentaro Idemitsu egy sajátos irányzat hangos szószólója. Ez a shakuhachi megszólaltatásának óiskolája, amelyben nem számít a közönség. Az iskola szellemében Idemitsu csakis nyers, lakkozatlan (jinashi) hangszeren játszik, ami úgy szól mint az üvöltő szél [...] Előadásain egy kalligráfiát függeszt ki: „a shakuhachi közelebb áll egy szál bambuszhoz, mint egy hangszerhez, mert az önművelés vallásos eszköze”. Idemutsu azt állítja, hogy nem ember művelte zenét játszik, mert ő a lélegzésre és a hang megszólaltatásának aktusára összpontosít [...] Számára a ’zene’ kifejezés a szakmai képzettség szinonimája, manipulációt ért rajta, mesterkéltséget, elbizakodottság, szexuális játszmát és csábítást (iroke). Azoknak, akik a zene felől közelítenek a shakuhachihoz, ezt üzeni: „bár az emberek azt mondják, hogy a shakuhachi a szél hangja és a zen buddhizmus megszólalása, sokan mégis túl szépen játszanak rajta”. Idemitsu saját tanítványaival ezért egy olyan játékmódot gyakoroltat, amelyet detanarinak nevez: „szól, ahogy szól”. E játékmódban egyedül a fújás aktusa számít, a megszólaló hang mívessége teljesen mellékes. Idemitsu ezt kenkabukinak is hívja, vagyis provokatív fúvásnak, s e módszerrel rettenti el tanítványait a kireibukitól, az esztétikus hang képzésétől [a bel canto tónustól], amely hite szerint tönkreteszi a lélegzetet.

(Zachary Wallmark: „Sacred Abjection in Zen Shakuhachi” In: Ethnomusicology Review, Volume 17, 2012)

(29b) szépség



most, hogy kipróbáltad magad
s érezted bőrödön, mily forró
más tekintete, s minek ad

át téged a tested e helyzetben;
hogy szolgáltat ki egy izom,
egy ideg, a szív s egyben

az egész remegő csont és hús,
ideje visszatérned a dojōba.
megálltad, hogy el ne fuss,

ez is bátorság. semmit se bánj
most. s különösen azzal ne
törődj, hogy a mokány

kiállással együtt szólt-e szépen
a hang, hisz nyilván nem. rá
se ránts, csak ama képen,

mit magadról alkottál, észleld
a repedést, melynek neve:
csalódás. így hát szíveld

meg, tanulnivaló, az van bőven.


*


tudnod kell azonban, hogy
zajlik rég egy vita: a zen

és a zene kapcsolata nem oly
tiszta, mint lenne kívánatos.
nem hagytam, hogy szólj

korábban, de most kezedbe
kapod, hogy te dönthess:
lépsz-e a meredélyre

netán emelkedsz kifelé belőle
(ez az egyik) vagy egyként
támaszkodsz két hídfőre,

a zenre és mellette a zenére.
korábban élesen szeltem
ketté eme kettőt: ér-e

annyit a zene, hogy zen helyett
legyen s fordítva. most mást
is mutatok, hogy a helyet

magadnak megleld tán éppen
ebben. a tanulnivaló első
esetben: elmédet épen

visszakapd vagy megszerezd
a szép hangot, a második
esetben pedig, hogy ezt

együtt tedd. azaz, hogy elmédet
visszakapd és megszerezd a
szép hangot. sőt, elmélet,

hogy épp a szép hang vezet el
az elme eredeti állapotába.
s duplán! nem vezekel

látszólag, ki zenél, csak gerjeszt,
vonz, mint kokott, a csábító,
s ezzel kételyt nem erjeszt,

nem a belbecs, hanem a külcsín
híve ő, amíg az önművelő (kit
hallgatni amúgy maga a kín,

aki csak kenkabuki fú), igen. állj!
a fülelő elméjét a provokáció
alakítja. de pórul ne járj,

hogy hiszed, a muzsika tán nem.
dehogynem! van itt veszély,
nem is vitás s nincs ámen

ezen csak úgy. a fülelő mint langy
fürdőbe, úgy szunnyad bele
a szép hangba s varangy

rekedt torka, hunyni nem engedő,
a provokáció. e kettő azonban
összeegyeztethető s vevő

lesz a zenre a hallgató! szépen és
csúnyán is játszhatsz! mívesen
is fújj, s ne egyen a penész,

ha más ezt teszi és neked meg fáj
az irigység. a hangzás legyen
változatos, ez a trouvaille.

*

ez az egyik, azaz, hogy mi vonzza
a hallgatót. éppenséggel darab
szart is felmutathatott volna

Buddha virág helyett (így született
a zen), attól még Mahákásjapa
értette volna a lényeget. a tett

mégis akként esett, ahogy. szépség
foglalatában jött világra a zen, jó
képzettársítással. ám feneség

ennyire kifigurázni a kenkabukit!
ki mások útját így kigúnyolja,
abba tenmaga is belebukik.

*

sumimasen
bocsánat.
amúgy

is kōan:
mi a Buddha?
a seggtörlő csutak

*

a mondandó tehát: másvalakikre
tekintve jobb bírni a szakmát
talán. ezen álláspont ikre,

ha nem másra, hanem csak saját
tudatállapotodra figyelmezel.
döntő attitűd, hogy hangját

a shakuhachinak hagyd, „szól,
ahogyan szól”, azaz detanari.
de hogyha éppenséggel jól

megszólal? ha gyönyör a hangja?
szóljon, ahogy szól, ezt nehéz
elérni, nem Ansatzot, na ja,

megfelelően belőni! embouchure
vagyis szájtartás a szép tónus
teste és lelke, this is sure.

kell érte dolgozni, de nem örökké,
csak míg meglesz, aztán pedig
lehet hagyni, hogy tökké

alakuljon a hangot ellenőrző fejed,
s kongjon benne csak a hang,
mi szól, ahogy szól. eszed

is, huss, elszáll így messze, tova,
magad műveled a bambusszal,
míg lész egy képzett ostoba,

fúvásban élő docta ignorantia
maga a tudós tudatlanság,
a mester mókázó praclija,

mi fügét mutat. mindegy mint
szól, hát szólhat szépen is!




(28a) életet lehelni

 

„[H]asználjuk a saját fejünket – ne modern zenészként, egyáltalán nem, hanem mintegy korabeli zenészként, persze, csak miután megpróbáltunk azonosulni a múlt zenészének gondolkodásmódjával. [...] A régi, jó állapotban lévő hangszereken szerzett tapasztalatom szerint az embernek igen keményen kell dolgoznia. Minden hangszer külön tanulmányozást igényel. Még fontosabbnak tartom, hogy ha régi zenét játszunk, azt a régi módon tegyük. Ne darabokat tanuljunk. A legtöbb emberrel ez a baj: megtanulják a darabokat, és lassanként minden frissességüktől megfosztják őket. Formulákat és hangszerek gondolatokat kell tanulni és különböző szituációkban megszólaltatni, minden lehető szituációban, amivel csak szembekerülünk egy darabban. A kettő persze kéz a kézben halad, hiszen a formulákat befejezett zenei produktumokból sajátítjuk el, de az aránynak megfelelőnek kell lennie.

(Daniel Shapiro: „Beszélgetés Frans Brüggennel” (1975) In: Péteri Judit (szerk.): Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk. Budapest, Zeneműkiadó, 1982, 99-100. o.)

(28b) bátorság




korábban is idéztem már egy muzsikustól,
de akkor épp a muzsikálás másságára
hívtam fel a figyelmet. mert ki lustul

a zenben, a zenében ettől még nem áll meg.
ez a csapda s emlékszel, ezért kíván mást
a mi gyakorlásunk. most azonban nem

a másság, hanem egy közös vonás a témánk,
méghozzá nem is a jazz, hanem a barokk
zene kapcsán. jó nehéz menet vár ránk,

mert miben a barokk eredeti élő megszólalása
a komolyzenétől elkülönbözik, annak alapja
éppen ama attitűd természetes birtoklása,

melynek neve: zenei bátorság. és minekünk ez kell,
merni, hiszen ez a spontán cselekvés kulcsa is.
ki szabályt vár, mely tettének miértjére felel,

lekési a percet, ki meg mereven csak alkalmaz
egy normát, vakon él. s ugyanígy, ki muzsika
közben azon töpreng, mely fordulatot az,

mi illő, kiesik a folyamból, ki meg csak a precízen
begyakorolt fogást tudja, süketen úszik a hang
áradatában. merészség kell, ám ezerből tízen,

ha vannak, kik a sötétségbe leereszkedni bátrak.
mert torokszorongató a pillanat, ha kezed nem
vezeti olyan szabály, mi térképként eléd rak

utat, kövezettet. ám a kulcs: e félelem onnan fakad,
hogy megszoktad, te vezetsz s lemondani erről
olyan mint meghalni. de tudd, meg nem akad

soha a dallam, ha hagyod áradni. az csak a dolgod,
hogy fogásokat, fordulatokat szépen kigyakorolj,
a többi majd megtörténik! értem, hogy jó okod

van kételkedni ebben, mind zenében, mind a tettben,
de mégis működik. ám alapvetően fontos valami:
a keret, mely egzaktan meghatározott. ebben

is ugyanaz zene és cselekvés. a barokkban e keret
a stílus, mi a díszítések alkalmazását megszabja.
laza ugyan ez, de akárhol, akármit nem lehet.

a tetthez e keret a normarendszer, amely ha ködös,
emberi közösség nem élhet. korábban már szó
volt erről is. az alkalmazás a probléma, fölös

gondolat nélkül. ha üres az elme, összefut a suizenben
e két vonal: megtanulod a honkyoku megkívánta
keretet, a játszható fordulatokat, s mindebben

az a lényeg, hogy elsajátítod így a zenei cselekvést
az elme üres házában. ha erre ráérzel, már
nem lesz nehéz vakon is lelni a rést

az alternatívák tömör falán, ott kint a világban.
ám nem kell még semmi egyéb, mint hogy
most teljesen elszállj a hallomásban,

hadd repüljön csak jó messzire el az ego, huss!
hagyd, hogy ő játsszon veled, a hangszerrel.
így legyen példa a barokk muzsikus!

a mai komolyzenész beleragad a produktumba,
ahogy a bigott is az írás szavánál reked, nem
jutva el annak való értelméig. a folyamba

fejest nem ugranak, ahogy ugrik a barokk zenész.
ő más minőséget ér így el, s nem esztétikait vagy
művészit (ez kit érdekel), hanem a tettre kész

elme magva szökken szárba lelkében. s ugyanígy
van a jazzista, a könnyű- és népzenész is, naná.
ki ebben csak tehetséget vagy trükköt gyanít,

téved, mert a kulcs a kitartó gyakorlás, s utána
a fejes a habokba, bátran. hogy azonban ez
még intenzívebb legyen s erős, hogy tán a

lélegzeted is elakad, megmozdítjuk a hegyet, min
ülsz, s levisszük a völgybe. egy nagy lépés jön:
játszani másnak. mert, hogy legyen, amin

megfordul a magányos gyakorlás a dojōban: mi
lehetne ez egyéb, mint valaki más. s a feladat
semmi több, mint a chōshi-t megszólaltatni.

meglátod, lesz valami váratlan, valami, mi még
előtte egyszer sem volt, mitől sajátos lesz, mi
szól. lehet, hogy a keretbe épp be nem fér?

ezzel még ne törődj. a döntő itt: spontán legyen,
mi történik, legalább egy cseppnyit. s az lesz,
meglátod, hang, mi élő, valódi, eleven.


*

de hogy legyen még további anyagod erre, új
elemet veszünk most. általános neve: yuri,
vagyis vibrato. régóta rájött már, ki fúj,

arra, hogy a hang nemcsak egyenletes lehet,
hanem lebegés is adható neki, akár finom,
akár közepes, sőt egészen erős is mehet.

chōshiban yurit játszani általában nem szokás.
ennek ellenére egy-egy frázisban rendkívül
szenzitíven megjelenhet, épp csak a hallás

határán. vagy: egy dallam visszatér, s ha repríz,
ekkor már gyengéden meg is lebegtethető,
de épp csak egy csipetnyit, mert eme íz

óvatos kezet kíván. illetve, fejet, ajkat, nyelvet,
torkot, rekeszt és ujjat, hiszen hét féle yuri
van (plusz a halom kombináció). elvet

mindegyik ugyanazt követ: valamiképp lüktetést
adni a tükörsima hangnak. ma egyet tanulunk:
a fej ide-oda forgatásával képzett lebegést.

neve ennek tateyuri. próbáld csak ki: zengjen
egy hang s aztán csóváld meg fejed, mintha
azt jeleznéd „nem-nem”. kérdés: kell jen

sőt pénz, hogy elfogadjon a neked való mester?
s a válaszgyakorlat erre: tateyuri, de nem ám
egyszer-kétszer, hanem sokszor, testtel

is kissé, mert a végére az aprózódás gyorsulhat.
legyen hát íve, ahogy végül minden „nem”-et
elengedsz egyszer s könnyebbülsz. ám hat

yuri még maradt, ezekre is majd sor kerül. mára
ennyi volt feladatunk. előke, meri komi, atari,
ez: több lehetőséged van, hogy nemsokára,

mikor más előtt játszol, a darab friss testet öltsön.
kísérletezz! s az elv: inkább kevesebbet! (erre
tekint a tanító is, hogy szót szóba ne öltsön,

s jó időben elbúcsúzzon, hisz a tanítványnak ideje
lesz így mindent jól általszűrni s megemészteni,
azon félsz nélkül, hogy széjjelrobban feje).